Az iskolába fél ötkor érkeztünk, elég gyorsan átöltözött mindenki, majd bementünk abba az öltöző terembe, ahonnan majd a színpadra léphetünk. A program szerint 5:15-kor léptünk volna fel, de pár perccel csúszott minden. Amikor végre ránk került a sor, néma csend volt a közönség soraiban. Karcsi megküzdött a zongora székért, mert az utánunk következő csoport kísérője már beült a helyére és szép nyugodtan várt a sorára. A széles vállak látványától viszont megfutamodott, így elkezdődhetett végre az az előadás, amire fél éve készülünk. Egy néhány mondatos német bevezetőt mondtam, eközben mindenki elhelyezkedett a kulisszák mögött. Az első mondatom már nagy sikert aratott, a hosszúra nyúlt csendet ugyanis a roppant frappáns Guten Tag! köszöntéssel törtem meg, mire nevetni kezdett a közönség, de nem tudom min. Mivel nekem a közönség felé kellett beszélnem a műsor során, úgy döntöttem, hogy végig a közönséget fogom nézni, így láthatom a reakciókat. Az egész fesztiválról felvétel készült, így azt majd megnézhetem, de a közönséget nem vette kamera...
Az első darab olyan szépen sikerült, hogy a közönség azonnal hatalmas tapsban tört ki, ez nem volt korábban jellemző, így nagyon felvillanyozott mindenkit. A fiúk következtek, a rudak nem estek le, sikerült együtt mozdulni, amikor ennek a résznek is vége volt, már minden gyerek érezte, hogy ez most nagyon jól megy. A versszakok alatt mély figyelem volt a nézők arcán, a tenger tánca alatt már csak ragyogó mosolyt láttam a nézőkön. A mosoly szétáradt a színpadon is, Yvonne mosolyogva nézte a lányokat, akik ebből pontosan tudták, hogy nagyon jó, amit csinálnak, ettől még mosolygósabbak lettek és ez visszaáramlott a közönségre. A fiúk duója közben a fő szervező, Arnold Pröll a meghatottságtól a könnyeivel küszködött, ilyet még nem látott. A sárkány is nagyon jól mozgott, fokozta a hangulatot. A finálé után a közönség tapsorkánnal, kiabálással fejezte ki elragadtatását. Úgy zengett a nézőtér, ahogyan a korábbi napokon soha. Elsöprő sikert arattunk, hihetetlen öröm tölött el mindenkit. A gyerekek az öltözőben ölelgették egymást, ragyogtak a boldogságtól, fürödtek a siker mámorában.
Mivel a következő csoport időközben már színpadra lépett, a műsor folytatódott, így azonnal nem kaptunk dicséreteket, elismerést, ez nagyon hiányzott a teljességhez.
A hazaút szervezése miatt úgy döntöttünk, hogy még aznap lemegyünk Wittenbe a busszal, hogy mindenki vehessen magának és szeretteinek némi apróságot. Benedek születésnapja miatt hatalmas búcsú volt a város központjában, aki volt már hazai falusi búcsúban, az el tudja képzelni, milyen volt ez.
A giccs és a bóvli csimborasszója, hihetetlen. Lehetett látni, hogy a gagyi a végtelenségig fokozható, mobil elvarázsolt kastély zombikkal, ember nagyságú baseball ütőt formázó halálfejes lufi, kék jégkása, ringlispíl, allesz möglihesz. És csak ez volt nyitva, a boltok zöme már bezárt. Sebaj, ez jutott mára, ég és föld. Egy óra múlva már mentünk is haza vacsorázni. A buszról leszállva épp elértük a vacsora végét.
De nem a vacsora volt az (meleg tésztasaláta), ami miatt érdemes volt visszatérni, hanem a fogadtatás. Az épületbe érve tapssal és ujjongással fogadtak minket, ismeretlen emberek sorakoztak fel gratulálni. Áradoztak, hogy ilyet még nem láttak hetedikesektől, hogy mekkora szerencse, hogy a magyarok is euritmiáznak, mert ilyet a németek nem tudnak. Okos koreográfia, ami azt várja a lányoktól, ami a lányoktól várható, a fiúktól azt, ami a fiúktól várható. Szenzációs, zseniális, varázslatos, mesés. Micsoda osztály, milyen nagyszerű gyerekek! Könnyedség és koncentráció. Ritkán látni ilyen ügyes lábakat ilyen idős korban, könnyedek, lendületesek és végig jelen vannak a mozdulataikban. Ilyet csak egy nagy művész tud megalkotni! Vajon kettőnk kötül kire érthették? Ilyeneket mondtak, a kezünket szorongatták. Könnyező szemek, meghatottság, ölelések. Ez folytatódott egészen szombati indulásunkig. Én a biztonság kedvéért a rekkenő hőségben is a fellépő zakómban flangáltam, hogy biztosan felismerjenek, de mégis inkább Yvonne-t találták meg az elragadtatottak. Sanyarú sorsú anatómusok, jaj!
Este mindenki fáradt volt, csöndben csordogáltak az események, Áron fürdött egyet az ebihalakkal. Mivel megígértem, hogy a mulatságok végéig kinn lehetnek, így negyed kettőig sétálgattam az épületek között. Volt egy disco, ahova csak nézelődni jártak be a fiúk-lányok, ez egy kis udvarban volt. A másik zenés helyen etno zene szólt, ott csak néhányan táncikáltak. Itt szerencsére összefutottam az előadáson világító technikus fiúval, akinek megköszöntem a munkáját, erre ő lelkendezni kezdett, hogy milyen nagyszerű programot mutattunk be, elképesztő, ilyet még nem látott hetedikesektől, csak látnám, mit művelnek a német társaik hetedikben... Egy alacsony euritmista is megkérdezte, hogy én vagyok-e a magyar hetedikesek osztálytanítója (persze, zakómon látszik!), és hogy ilyet hogyan lehet csinálni? Mert ez náluk elképzelhetetlen lenne, hogy az osztálytanító bemenjen az euritmia órákra, együtt dolgozzanak egy ilyen produkción. Híztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése