Ma is hazamegyünk

Reggel úgy keltünk, hogy nyolc körül el tudjunk indulni. Szerencsére nem volt már igazán közös ennivalónk, így nem ment el a gyorsuló idő a reggelihez hasonló luxus időtöltésre. A benzinkúton összesen 10 zsemle volt, a motelhez tartozó étteremben pedig csak komplett és drága reggeliket árultak, így nem volt kérdés, hogy böjtölünk reggel. A maradék felvágottat és sajtokat majd napközben megesszük.

Elhittük, hogy éjjel az aszfalton működőre lehetett csiszatolni a szénkeféket, így aztán nem is volt gond a busszal hazáig. Bagó Zoli, az áldott türelmű busztulajdonos és tiszteletbeli Waldorf-sofőr, (aki végig hallatlan együttműködő volt és rengeteg euritmia előadást is megnézett) a Budaventura számlájára kérte az esti motelünket, így azt később, a számla kiegyenlítése során levontuk.

Az úton megint sikerült filmeket nézni, James Bond és Bud Spencer dolgozott a világ megmentésén, teljes sikerrel, amint azt a világ állapotán láthatjuk is. Megálltunk kicsit mozogni, vettünk vizet a szomjazóknak, felvágottba csomagolt sajtokat illesztettünk szájüregeinkbe. Aztán tovább.

Délutánra már jó éhesek voltunk, és végre revansot vehettünk a biobabon. Irány az autópálya melletti McDonald's! Így teremtettünk végre egyensúlyt, a mérleg másik serpenyőjére rádobtunk egy tetszés szerint választható menüt. Nyam!

A határon már mindenki nekiállt üzengetni haza, hogy ne aggódjanak, mindjárt itt leszünk.
Igazuk lett.

Irány haza! (Troubling home)

Szombat reggel már a siker ízével a szánkban ébredtünk, ezt módosította a szokásos reggeli. Megettük a biokoszt.

Reggeli uán a három felnőtt lesétált Annenbe, hogy ennivalót vegyen az osztálynak, hiszen hosszú út állt előttünk. A helyi pék kicsit megilletődött, mikor 100 zsemlét szerettünk volna venni nála, de végül nem állt ellen. Az osztály kapott egy dedikált focilabdát, lehet rugdosni a német válogatottat.

Délelőtt a csapat egy része újból elment brazil táncokat táncolni, képek is készültek.

Nagyon élvezük, akik pedig nem jöttek, azok pihengették a tegnap izgalmait és előre pihentek a hosszú útra, vagy nekálltak takarítani a hálótermeinket. Ebédre volt bab is. Meg csicseri borsó is.

Ebéd után elkezdtük a csomagot összerakását, szendvicseket készítettünk, takarítottunk, fél háromkor pedig elkezdtük bepakolni a buszt. Lementünk még vizet és néhány fontos csomag gumicukrot vásárolni nagyon előnyös áron. Nekivágtunk az útnak.

Útunk elég gyorsan véget ért. Épp egy cápás rajzfilmet néztünk, mikor álmomból ébredve arra lettem figyelmes, amint a sofőrök lázasan sorolják, hogy a műszerfalon látható jelenségek mi mindenre utalhatnak. Leállt a film, a légkondicionáló, nem volt világítás, a műszerek szerint 10km/óra volt a sebességünk, a fordulatszám nulla, miközben vígan haladtunk az autópályán. Nem volt megnyugtató a helyzet. Nagyon nem.

Le kellett állnunk sürgősen, miközben egy olyan szakaszon haladtunk, ahol a leállósávot átépítés miatt lezárták. Így aztán reménykedni kezdtünk, hogy rövidesen találunk az út mellett egy olyan parkolót, ahol biztonságosan leállíthatjuk a buszt, enni, inni tudunk és kideríthetjük, hogy mikor és hogyan tudjuk majd folytatni az utat. Arra kértem a gyerekeket, hogy ne kezdjenek el smseket írni, telefonálni, csak majd akkor, ha biztosan tudjuk, hogy mi vár ránk a következő órákban. Ez rövidesen ki is derült.

A generátor nem töltötte az akkumulátort, így az szép csendesen kezdett lemerülni, ez okozta a problémákat. A gyerekek leszálltak, mi pedig igyekeztünk valahogy előre lépni a javítás irányába. A benzinkutas fiatal ember  nagyon kedves volt, sok telefont bonyolított az érdekünkben, felhívta az ADAC szolgálatát, próbált egy szervizt is keríteni, már majdnem elindult valami felmentő sereg, de ezt le kellett mondanunk, mert beláthatatlan összegbe került volna. Nem lehetett még pontosan tudni, hogy miképp kerülünk haza, de azt tudtuk, hogy az éjszakába nem fogunk belemenni a busszal. Szállást kellett szervezni. A benzinkúthoz egy Motel is tartozott, ennek recepciósával tárgyaltunk. Nem örültünk az áraknak, de örültünk annak, hogy vélhetően fedett helyen tölthetjük az éjszakát, kerül amibe kerül. Folyamatosan egyeztettünk a buszosokkal, a motelesekkel, a gyerekekkel, email ment a szülőknek a nem várt fejleményről. Vannak, akiknek 43 évet kellett várniuk az első moteles road-movie szállásra, vannak, akiknek csak 13 évet.

Időközben előtántorgott egy kedves sofőrember a parkolóból, egy felvidéki magyar, piros atlétában, szivarkával a szája sarkában, akinek kissé kevés vér keringett az alkoholjában, így meglehetősen zajosan ajánlotta fel, hogy vele bármelyik felnőtt elalhat a kamionjában, de valami különös finnyánál fogva egyikőnk sem élt evvel a feltehetően all inclusive ajánlattal...

A motelben a recepciós hallatlan segítőkész volt, szembeszállt szőrös szívű főnöke utasításával és megengedte, hogy 5 gyerek szálljon a 4 ágyas szobákban, a zongorakísérőt buszsofőrkedvezményben részesítette, külön szállást kerített minden felnőttnek, és ellátott minket kávé-kuponokkal, hogy jobban induljon majd a reggel.
A gyerekek ötös csoportokra oszlottak, elfoglalták a szállásukat, ahol tiszta fürdőszoba, ropogós ágynemű, TV várta őket. Nekem még volt szerencsém megismerkedni egy ittas angol kamionsofőrrel is, aki montenegrói  pálinkát vedelt a Land Rover motorháztetején álló üvegéből, de igyekeztem én is pihenőre térni.
Rettenetes sokáig alhattam, mert már hajnali egy is elérkezett, mikor arra ébredtem, hogy a busz sofőre telefonál. Készen vannak a szénkefék javításával, a busz menetkész. Nem láttam értelmét mindenkit kizavarni az ágyából, különösen azért nem, mert már kifizettük a szállást is (700 €). Majd reggel megyünk tovább!

Az előadás

Nehéz erről írni. Ugyanis nagyon szép előadást tartottunk, de ezt valahogy nem illik leírni. Mégis...

Az iskolába fél ötkor érkeztünk, elég gyorsan átöltözött mindenki, majd bementünk abba az öltöző terembe, ahonnan majd a színpadra léphetünk. A program szerint 5:15-kor léptünk volna fel, de pár perccel csúszott minden. Amikor végre ránk került a sor, néma csend volt a közönség soraiban. Karcsi megküzdött a zongora székért, mert az utánunk következő csoport kísérője már beült a helyére és szép nyugodtan várt a sorára. A széles vállak látványától viszont megfutamodott, így elkezdődhetett végre az az előadás, amire fél éve készülünk. Egy néhány mondatos német bevezetőt mondtam, eközben mindenki elhelyezkedett a kulisszák mögött. Az első mondatom már nagy sikert aratott, a hosszúra nyúlt csendet ugyanis a roppant frappáns Guten Tag! köszöntéssel törtem meg, mire nevetni kezdett a közönség, de nem tudom min.  Mivel nekem a közönség felé kellett beszélnem a műsor során, úgy döntöttem, hogy végig a közönséget fogom nézni, így láthatom a reakciókat. Az egész fesztiválról felvétel készült, így azt majd megnézhetem, de a közönséget nem vette kamera...

Az első darab olyan szépen sikerült, hogy a közönség azonnal hatalmas tapsban tört ki, ez nem volt korábban jellemző, így nagyon felvillanyozott mindenkit. A fiúk következtek, a rudak nem estek le, sikerült együtt mozdulni, amikor ennek a résznek is vége volt, már minden gyerek érezte, hogy ez most nagyon jól megy. A versszakok alatt mély figyelem volt a nézők arcán, a tenger tánca alatt már csak ragyogó mosolyt láttam a nézőkön. A mosoly szétáradt a színpadon is, Yvonne mosolyogva nézte a lányokat, akik ebből pontosan tudták, hogy nagyon jó, amit csinálnak, ettől még mosolygósabbak lettek és ez visszaáramlott a közönségre. A fiúk duója közben a fő szervező, Arnold Pröll a meghatottságtól a könnyeivel küszködött, ilyet még nem látott. A sárkány is nagyon jól mozgott, fokozta a hangulatot. A finálé után a közönség tapsorkánnal, kiabálással fejezte ki elragadtatását. Úgy zengett a nézőtér, ahogyan a korábbi napokon soha. Elsöprő sikert arattunk, hihetetlen öröm tölött el mindenkit. A gyerekek az öltözőben ölelgették egymást, ragyogtak a boldogságtól, fürödtek a siker mámorában.
Mivel a következő csoport időközben már színpadra lépett, a műsor folytatódott, így azonnal nem kaptunk dicséreteket, elismerést, ez nagyon hiányzott a teljességhez.

A hazaút szervezése miatt úgy döntöttünk, hogy még aznap lemegyünk Wittenbe a busszal, hogy mindenki vehessen magának és szeretteinek némi apróságot. Benedek születésnapja miatt hatalmas búcsú volt a város központjában, aki volt már hazai falusi búcsúban, az el tudja képzelni, milyen volt ez.

A giccs és a bóvli csimborasszója, hihetetlen. Lehetett látni, hogy a gagyi a végtelenségig fokozható, mobil elvarázsolt kastély zombikkal, ember nagyságú baseball ütőt formázó halálfejes lufi, kék jégkása, ringlispíl, allesz möglihesz. És csak ez volt nyitva, a boltok zöme már bezárt. Sebaj, ez jutott mára, ég és föld. Egy óra múlva már mentünk is haza vacsorázni. A buszról leszállva épp elértük a vacsora végét.

De nem a vacsora volt az (meleg tésztasaláta), ami miatt érdemes volt visszatérni, hanem a fogadtatás. Az épületbe érve tapssal és ujjongással fogadtak minket, ismeretlen emberek sorakoztak fel gratulálni. Áradoztak, hogy ilyet még nem láttak hetedikesektől, hogy mekkora szerencse, hogy a magyarok is euritmiáznak, mert ilyet a németek nem tudnak. Okos koreográfia, ami azt várja a lányoktól, ami  a lányoktól várható, a fiúktól azt, ami a fiúktól várható. Szenzációs, zseniális, varázslatos, mesés. Micsoda osztály, milyen nagyszerű gyerekek! Könnyedség és koncentráció. Ritkán látni ilyen ügyes lábakat ilyen idős korban, könnyedek, lendületesek és végig jelen vannak a mozdulataikban. Ilyet csak egy nagy művész tud megalkotni! Vajon kettőnk kötül kire érthették? Ilyeneket mondtak, a kezünket szorongatták. Könnyező szemek, meghatottság, ölelések. Ez folytatódott egészen szombati indulásunkig. Én a biztonság kedvéért a rekkenő hőségben is a fellépő zakómban flangáltam, hogy biztosan felismerjenek, de mégis inkább Yvonne-t találták meg az elragadtatottak. Sanyarú sorsú anatómusok, jaj!

Este mindenki fáradt volt, csöndben csordogáltak az események, Áron fürdött egyet az ebihalakkal. Mivel megígértem, hogy a mulatságok végéig kinn lehetnek, így negyed kettőig sétálgattam az épületek között. Volt egy disco, ahova csak nézelődni jártak be a fiúk-lányok, ez egy kis udvarban volt. A másik zenés helyen etno zene szólt, ott csak néhányan táncikáltak. Itt szerencsére összefutottam az előadáson világító technikus fiúval, akinek megköszöntem a munkáját, erre ő lelkendezni kezdett, hogy milyen nagyszerű programot mutattunk be, elképesztő, ilyet még nem látott hetedikesektől, csak látnám, mit művelnek a német társaik hetedikben... Egy alacsony euritmista is megkérdezte, hogy én vagyok-e a magyar hetedikesek osztálytanítója (persze, zakómon látszik!), és hogy ilyet hogyan lehet csinálni? Mert ez náluk elképzelhetetlen lenne, hogy az osztálytanító bemenjen az euritmia órákra, együtt dolgozzanak egy ilyen produkción. Híztam.

A nagy nap - délelőtt

A reggel megint békésen telt, az ennivalók választéka nem változott, a jóllakás sem.
A fiúk citrommal és citromlével fényesítik a rudakat, ragyognak a délelőtti napon, biztosan minden rendben lesz. Tudtuk, hogy ma a nagy színpadon lesz próbánk, ahol a világítást be kell programozni, meg kell ismerni a járásokat, és meg kell szokni azt, hogy a színpad hátra felé emelkedik. A próba 11-kor kezdődik, ezért fél 11-kor találkozunk a szállás főbejáratánál. Gondoltam készítek egy olyan változatot a darabból, ahol az egyes versszakok németül vannak és ahol be tudom írni, hogy a jelenetekhez mikor milyen fényeket kell illesztenie a világító fiúnak. Már majdnem elkészültem az anyaggal, mikor  öt perccel fél 11 után váratlanul betoppant a fő szervező, hogy 10 perce próbán kellene lennünk.
Kitört a pánik. Rohanás, út közben végiggondolni, hogy mi történhetett és hogy mit kell akkor elhagynunk, hogy legalább valamennyire sikerüljön megcsinálni a beállást. Fejvesztve rohan mindenki, Áron nem találja a fél pár cipőjét, és hogyan lesz ebből világítás? Yvonne, aki mindenhová negyed órával korábban érkezik, sem éri fel ésszel a történteket, de gyorsan úrrá lesz a pánikon. Mire odaérünk az iskolába, kiderül a titok. A szervezők mára két próbát szántak nekünk, a színpadi valóban 11-kor kezdődik, de előtte egy kis teremben háromnegyed órányi bemelegítést is terveztek, ez kezdődött volna negyedkor. A színpadon még az előző csapat próbál, lenyugszunk, a próba pontban 11-kor elkezdődik.
A gyerekek nagyon fegyelmezetten dolgoztak végig, a színeket beállítottuk a világítóval, sikerül kétszer végigmenni a darabon.
Ebédre volt bab is.
Áron megtalálja a cipő eltűnt felét.
Délután kezdünk izgulni, mindenki a temperamentuma szerint. Napozás, séta, veszekedés, semmittevés.

A lányok festik magukat.
Minden rendben lesz.

Witten

Az első reggel békésen telt, viszonylag korán felkelt az egész csoport, mentünk reggelizni, ami a hajdani német képzések reggeleit juttatta eszembe, müzli joghurttal, barna kenyerek sora, húsok és sajtok és kávék minden mennyiségben. Csak az nem lakott jól, aki nem akart.
A kertben van két tehén és szép nagy gazdaság is van a házunk közvetlen közelében.
A délelőtti programok fél 11-kor kezdődtek, a bátrabbak már első nap belevetették magukat a brazil táncok rejtelmeibe, kötéltáncot még nem tanultunk, de kár lenne hazamenni anélkül.

A brazilok a hazai táncházakhoz nagyon hasonló felépítésű tanítással álltak elő, a végére csorgott rólunk a víz. Mivel osztálytanítóként szomorú számkivetettségben én maradtam pár nélkül (fokozott brühühű), így egy idegen ifjú hölggyel voltam kénytelen táncolni, aki történetesen brazil volt (fokozott vigyor). Túlélte, kedvesen mosolygott, de nem tudtam nem észrevenni, hogy szívesebben táncolt egy mackós brazil fiúval. Sosem leszek már táncos...

Ebédre szerencsére volt bab.
Kettőkor próbára mentünk, ez egy kisebb barakkban volt, hajópadlón, jó hangulatban.

Ezután jött Benedek köszöntése, aki most töltötte be a 14. életévét. Éljen soká!
Eztán kicsit ledőltem, jólesett a rövidre sikerült éjszaka után.
5 órakor átmentünk az iskolába, ahol megnéztük a délutáni program egy részét. Holnap ilyenkor már mi is rettenetes drukkban leszünk. Erre készülünk egy fél éve!
A csoport egy részével elindultam Witten belvárosába, ami ma csak felfedező út volt, mivel Benedek születésnapja alkalmából zárva tartanak a németországi üzletek, ha ez épp mennybemenetel napjára esik. Így esett. Az eső nem esett. Rettenetes melegben gyalogoltunk két órát. A centrumot nem találtuk meg, mert a lányok nagyon unták  a hosszú caplatást és rövidíteni próbáltuk az utat egy teljesen kihalt városrészben. Mikor rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk, elindultunk vissza, csak hogy odaérjünk a vacsorára, ami nagy örömünkre jelentős mennyiségű lencsét tartalmazott. Út közben mindenki kapott fagyit és vizet.
A vacsora után megbeszéltük a sofőrökkel a következő napok mozgásait, majd visszajöttünk a szállásra. Most épp csönd van. Holnap fellépés.

Stuttgart

Reggel 8-kor találkoztunk, német pontossággal, de mivel Sári lakik a legközelebb a sulihoz otthon, így itt is az utolsók között jött meg :)

A reggeli mondást a  7.b-vel együtt mondtuk el, nagyon megleptük őket azzal, hogy tudtuk németül is. Ezt követően a sorsukra hagytuk őket, meg a beteg osztálytanítójukat helyettesítő tanárra, mi pedig rohantunk próbálni.

Próba Stuttgartban feltöltötte Ákos Kökéndy itt Vimeo.

A terem egy különös felépítésű épületben volt, a nézőtér mobil, az előadás előtt székekkel töltötték meg, utána viszont visszaalakult tornateremmé. A színpad szép nagy volt, a világítást is be tudtuk állítani, időre el is készültünk az átöltözéssel, behúztuk a függönyt és vártuk a közönséget, ami a két hatodik és a két hetedik osztályból állt.
Az előadás talán az eddigi legjobb lett, mindenki nagyon koncentrált volt, ki tudtuk használni a nagy színpad adta lehetőségeket. A nézők viszonylagos nyugalommal viselték a magyar szöveget és nagyon élvezték a zenei részeket. A végén hatalmas tapsot kaptunk és a tanárok nem győzték elismerésüket kifejezni a látottak nyomán.

Utazás - Stuttgart kisszínpad feltöltötte Ákos Kökéndy itt Vimeo.

 Yvonne mestere Frau Bardt is jelen volt, aki feljött a függöny mögé gratulálni. Azt mondta a gyerekeknek, hogy az előadás nagyon jó és szép volt, igazi euritmia. 43 évig tanított euritmiát, és meg tudja ítélni, hogy mi a jó, és ez igazán jó volt. Miközben ezt fordítottam, azt gondoltam, hogy már érdemes volt elindulni erre a hosszú utazásra.
Ezt követően átöltöztünk, összepakoltunk és körbesétáltunk az iskolában. Ez elképesztő volt.

Belecsöppentünk egy kőfaragó szakvizsga közepébe, a műhely a legjobban felszerelt waldorf-iskolai műhelyek közé tartozik, talán néhány képet is tudunk erről majd mutatni.

Az egyik legnagyobb élmény a fafaragó teremben várt minket. Volt egy olyan műhely, ahol különböző hegedűk lógtak a falon, amiket a nyolcadikosok(!) készítettek egy mesterrel. Ezt azért nehezen tudtuk elhinni.

 Kicsit később megnéztük az iskola nagy színháztermét, ami a lenyűgöző volt, építészeti díjat is kapott annak idején. Mivel csak 760 fő fér be, így nem tudnak minden diákot leültetni, 200 szék még hiányzik ehhez...

A terem mögött egy védett természeti emlék húzódik, a vörös fal, így ezt nem építhették be az épületbe, de nekünk megmutatták ezt is.

Sétánkat a színházi kelléktárban fejeztük be, ennek részleteit emberiességi okokból nem írom le, mert hátha olvassa ezeket a sorokat Kiss Péter vagy Varga-Szemes Laci. Vagy mégis? Aula méretű, tömve anyagokkal, székekkel, kanapékkal, s rengeteg olyan nyersanyaggal, amiből kellékeket lehet ácsolni, faragni, varrni, festeni. Ezekből köbméterek. Rémes.

Az iskola körbejárása után búcsút vettünk a vendéglátó osztálytól, átadtuk nekik a receptkönyveket és a paprikákat (külön köszönet Kadleczovits Évának és Vass Évának az előkészületekért, Clemensnek és Lányi Daninak a nagyszerű fordításokért!).
A buszon  újból film következett, ezúttal a Sok hűhó semmiért filmes adaptációja ment, telt házzal.
Witten előtt hatalmas dugó alakult ki, így nem tudtuk tartani az eredetileg tervezett 6 órai megékezést.
Az ebédjegyek és a karszalagok átvétele után elfoglaltuk szállásunkat, ami egy kis tó mellett található gyönyörű szép új épület termeiben volt.

A fiúk szállása a földszinten van, a lányoké az emeleten, egymás felett. A lányoknak erkélyük is van, a fiúknak közvetlen kertkapcsolatuk.
A vacsora chilis bab volt, elég szellemes indítás egy fórumon.
Az első produkciókat is megnéztük, majd kilenc körül visszatértünk a szállásra. Mellettünk található az az épület, amit Nacht Cafe-nak neveztek el, itt esténként különböző zenekarok lépnek fel. Ezt a mulatságot természetesen nem akarta kihagyni az osztály, így sokan átmentek nézelődni, zenét hallgatni.
Nagyon nehezen tudott lecsendesedni a társaság, éjjel is volt egy két Zrínyi emléktúra.

Indulás

5:10

Kisvártattunk az elején, jóllehet mindenki időre ott volt az iskola előtt, csak Karcsi bácsi érkezett némi dinamikus spéttel. Az is kiderült, hogy mindenki nagyon takarékosan csomagolt, így a busz utánfutójára nem is volt szükség, így ott is hagytuk az iskola udvarán. Pedig az sem lett volna rossz, ha húzunk magunk után egy teljes utánfutónyi süteményt és szörpöt. Így be kellett érnünk azzal a másfél tonnányi édességgel, ami még befért a csomagtartóba.
Az úton elég gyorsan sikerült elérnünk az első dvd-ig, ami a csodálatos Bud Spencer sorozat egyik maradandó alkotása volt (Nincs kettő négy nélkül), ennek pontos részleteit több okból nem tudom leírni, az egyik az, hogy egyszerűen belealudtam a varázslatos történetvezetésbe. A Tarr Béla retrospektívet délután 3 és 4 között terveztük levetíteni. Aztán mégis a Macskám a családom és a fiúk jöttek. Nem kis csalódásunkra a lopott dvd-k egy részét nem játszotta le a lejátszó. Az evés és az unatkozás roppant szépen ki tud tölteni egy 34 személyes buszt. Mikor nem tudtam aludni, akkor szerencsére elindult az Asterix és a vikingek, így gyorsan álomba merültem.

18:05
Stuttgart előtt hatalmas dugó alakult ki az autópályán, így az előre megbeszélt 6 óra helyett 5 perccel később érkeztünk meg az iskola elé. Már ott volt mindenki, a gyerekek gyorsan megtalálták a családokat, ahol szállni fognak, nagy izgalmak közepette elbúcsúztunk egymástól és mindenki eltűnt. Rövidesen rájöttünk, hogy az ajándékainkat nem osztottuk szét, így a paprika a buszban töltötte az éjszakát, a receptek pedig a hátizsákomban. Sebaj, majd holnap.

Utazás: Budapest-Stuttgart-Witten-Budapest

Novemberben még azt hittük, ez a tanév egy szokásos hetedikes év lesz: megjelenik a kémia, tanulunk a felfedezésekről, egyenleteket oldunk meg és élvezzük a reneszánsz hangulatát. Aztán egy váratlan hír mindent átalakított. Ekkor derült ki, hogy meghívást kaptunk arra az Euritmia Fórumra, ahol évek óta találkoznak fiatalok a világ minden tájáról, hogy megmutassák egymásnak, min dolgoztak az elmúlt évben az euritmia foglalkozásokon. Iskolánkból már korábban is volt ott egy csoport, az akkori sikeres fellépés miatt került sor erre a meghívásra. Nagyon jó lehetőséget láttunk a hazai munkák külföldi bemutatására és az is szemünk előtt lebegett, hogy egy ilyen darab az itthoni iskolákban is szívesen látott lesz. Yvonne-nal úgy döntöttünk, belevágunk. Tudtuk, hogy rengeteg munka lesz vele, de olyan sokat lehet épülni egy ilyen munka során, szakmailag, szociálisan, hogy mindenképpen meg kell próbálni.

A munka januárban indult el. Az előkészületek során beszélgettünk Kárpáti Péterrel, akinek számos nagyszerű ötlete volt a témát illetően, olyan motívumokat álmodtunk meg, melyek kapcsolódhatnak a hetedik évhez: felfedezés, konfliktusok, bizonytalanság, búcsúzás, szépség, harmónia. Eleinte egy konkrét történetet akartunk elbeszélni, dramatikus részletekkel, zenei betétekkel, szigetre találással, vízi sárkánnyal. A produkció napról napra átalakult, állandó rugalmasságot követelve a résztvevőktől. A bemutató vázát az ENSZ-nek köszönhetjük, melynek egyik munkatársa (Balassa Bálint) felhívta figyelmemet Baudelaire Utazás című költeményére. Ebben a versben olyan módon jelenik meg az utazás motívuma, ami alkalmassá tette gondolataink, szándékaink színpadra állítására. Bár dolgoztunk a gyakorló órákon az utazás esetleges helyszíneinek kitalálásán, írtam ehhez párbeszédeket, de végül mindezt sutba dobtuk és csak a vers egyes versszakaival és zenedarabokkal dolgoztuk ki a végső változatot. A zenedarabok kiválasztásában nagy szerepet játszott állandó zongorakísérőnk, a végtelen türelmű Felkúti Károly. A próbák során sok hangfelvétel, fénykép és film készült, ez utóbbiakat rendre visszanéztük, a hangfelvételek segítségével pedig olyankor is tudtunk próbálni, amikor Karcsi nem volt az iskolában. A koreográfia megalkotója és állandó újraálmodója természetesen Yvonne volt, én pedig élvezettel néztem a színpadra állítás minden új fejleményét. A hetedikesek pedig olyan dolgokat gyakorolhattak hallatlan intenzitással, amiket padban ülve nem lehet. Mit is jelent a másikra való tevőleges odafigyelés, mikor minden azon múlik, hogy mennyire vagyunk egymásra hangolódva? Milyen az, mikor a kulisszák előtt könnyebb jól szerepelni, mint a kulisszák mögött csöndben maradni? Milyen az, mikor egészen más oldalról látják egymást az osztály tagjai? Mikor kiderül, hogy itt más erők működnek, mint a padban...

Yvonne hallatlan kreativitással dolgozta át mind a versrészleteket, mind a zenedarabokat, képes volt az időnként teljesen új helyzetekre gyorsan reagálni, lenyűgöző volt látni azt a könnyedséget, ahogyan a legnehezebb formákat is meg tudta valósítani a hetedikesekkel, azt a határozott igényességet, amivel a bemutatót előkészítette, a programot végigvitte. Az egész előadás szakmai minőségét ő határozta meg, és örülök, hogy ezt a munkát végig követhettem.

A megvalósítás egyik oldala, a program maga már kezdett körvonalazódni, de ahhoz, hogy az egész turné megvalósulhasson, rengeteg segítségre volt szükségünk. Az osztályban tanító tanárok kivétel nélkül rugalmasan kezelték a próbák miatt kialakuló új és állandóan változó csoportbeosztásokat, a faragás órák egy jó részét megkaptuk próbaidőnek (technikai okok miatt évek óta csak heti egy euritmia óra van a hetedikben, ami lehetetlenné tette volna a felkészülést). A fiúk az előkészületek során rézrudakat munkáltak meg, ennek módját Koller Ferenc dolgozta ki nekünk és megfelelő szerszámokat is adott. A ruhákat Marikovszky Andrea tervezte és a varrási munkálatokat is - melyben rengeteg anyuka vett részt - ő koordinálta. A jelentkezéshez szükséges anyagokat Fürjes Gabi fordította le nekünk német nyelvre, a csoportképet Schild Tamás készítette. A csoport utazási biztosítását Kadleczovits Éva szervezte, az Euro átváltásban Lőrincz László adott nagy segítséget. Ezek közben igyekeztünk egy olyan pénzügyi alapot is megteremteni, ami lehetővé tette a rászoruló családoknak is az utazási költségek előteremtését. Az ezzel kapcsolatos ötletek gyártásában Letkám Tünde tűnt ki. A diákok havat lapátoltak, a szülők ebédeltettek a solymári esti képzés táborában, kaptunk nagy összegű magánadományt, nyertünk a bazári alapból is pályázati pénzt (köszönet a szervezőknek!), és szerveztem egy jótékonysági anatómia előadást is az iskola aulájába (Az egyenes ember - avagy ne légy állat címmel), ami szintén komoly bevétellel szolgált.

A witteni út technikai szervezése során világossá vált, hogy szerencsés lenne odafelé menet valahol megállni egy éjszakára (Witten nagyon messze van). A sors úgy hozta, hogy egy régi ismerősöm néhány éve átkerült a stuttgarti Waldorf-iskolába, ott tanít biológiát, földrajzot, kémiát, így őt kerestem meg az éjszakai szállás ügyében. Nem kis meglepetésemre nem az épületben történő alvást szervezte meg, hanem azt, hogy az ottani 7.B osztály diákjainál aludjunk, családoknál. Ez a hír új megvilágításba helyezte a túléléshez szükséges német szavak, mondatok megtanulását az osztályban (essen, trinken, Brot, Wasser usw.). Az is kiderült, hogy nagyon szeretnék megnézni a darabunkat, így ott is lesz egy előadásunk, mielőtt Wittenbe érkeznénk.

A cikk megírása napján már mögöttünk van az előrehozott bemutató, ami az Óbudai Waldorf Iskolában volt, zsebkendőnyi területen, idegenek előtt, sikeresen. Előttünk van még az iskolai előadások sora, egy kispesti fellépés, Stuttgart és június 3-án Witten, nagyszínpad.

Novemberben még azt hittük, ez a tanév egy szokásos hetedikes év lesz, mostanra kiderült, hogy rendkívüli évet zár a hetedik osztály. Egy utazást, álomszerű képekben elmesélve.

Kökéndy Ákos